Van egy családi legendárium, ami az 1700-as évek végéig nyúlik vissza, s nagyon úgy tűnik, mintha az én, sőt a gyermekeim sorsát is megpecsételte volna egy valamikori ősünk döntése a gyógyszerészet mellett. Édesapám anyai ágán volt elődünk Buttinger Ferencz gyógyszerész, aki 1791-ben vette át gyógyszerészi diplomáját – pont abban az évben, amikor megszületett Széchenyi István gróf. 1798-tól már teljes jogú kecskeméti lakosként nyitotta meg az alföldi város harmadik patikáját. Egyik unokája, Buttinger Árpád Lajosmizsén lett gyógyszerész: 1890-ben vette át a Saxinger Ottó által alapított Szent István Király Patikát. Ő volt édesapám nagybátyja. A családból édesapám lett kijelölve arra, hogy vegye át a lajosmizsei patikát. Apám 1948-ban végzett az egyetemen, és a nagybátyjánál kezdett dolgozni, akit azonban 1949-ben megfosztottak a személyi jogtól, és vidékre küldték, ahogyan az akkor szokás volt. Apám vette át az államosított patikát, s magam sem tudom, hogy milyen fondorlattal, de vissza tudta hozni a nagybátyját Lajosmizsére, így végül együtt dolgoztak Árpád bácsi haláláig.

Egyszer a nagybátyám kecskeméti kollégája megbetegedett, és megkérte őt, hogy engedje át hozzá apámat, átmenetileg vezesse ő a gyógyszertárat. Édesanyám, aki addig Pesten élt, 1952-ben végzett a gyógyszerészkaron, és nyári gyakorlatra került ebbe a bizonyos kecskeméti gyógyszertárba, ahol édesapám lett az oktató gyógyszerésze. Ebből a találkozásból és ebből a frigyből születettem meg én és a húgom, Éva. A testvéremmel együtt gyakorlatilag a lajosmizsei patikában nőttünk fel.

Gyógyszerészdinasztiába születtem, s valahogy természetes volt, hogy én is ezt a pályát választom, a családi háttér és a tanáraim is erre terelgettek. Nem bántam meg sosem, holott nem a legegyszerűbb hivatás. Mi, gyógyszerészek mindig a kirakatban vagyunk, itt nem lehet elbújni, nincs olyan, hogy ma rossz a kedvem, vagy nem érzem jól magam. Bármi is történik, a betegnek a legjobb szakmai törődést kell kapnia.

Még az egyetemi évek alatt, de később is többször lett volna lehetőségem, hogy külföldön maradjak, de mindig hazajöttem. Van bennem egy súlyos lokálpatriotizmus Magyarország, Lajosmizse, Budapest, a Balaton és talán még az utolsó fűszál iránt is, úgyhogy mindezt sosem akartam itt hagyni.

A ’80-as évek végén aztán jöttek a változás évei. Abban a klasszikus időszakban, amikor a rendszerváltás elkezdődött, gyógyszerész barátaim meggyőztek, hogy alakítsuk meg a saját szakmai platformunkat, a gyógyszerészek kamaráját. Néhány évig a Magyar Gyógyszerészi Kamara Bács-Kiskun Megyei Szervezetének elnöke voltam, és két-három éven át az országos elnökségben is vállaltam feladatot. Felgyorsultak az események. A független választások előtt összejöttünk egy kamarai szervezésben, ott találkoztam Antall Józseffel először. Szikár, jó humorú ember volt. Hitet tett amellett, hogy támogatja a gyógyszertárak privatizációját. Erre 1994-ig kellett várni, amíg Szabó Sanyi, a Kamara elnöke és Pesti Feriék a parlamentben elfogadtatták a patikatörvényt. (Ld. Szabó Sándor és Pesti Ferenc visszaemlékezése a..... és a....oldalon. – a szerk.)

Kimentünk néhányszor Németországba és Ausztriába az ottani Kamara meghívására. Csak ámultunk és bámultunk, hogy milyen jó lenne így működtetni a gyógyszertárakat itthon is. A német és az osztrák patikák által képviselt ún. etikus vonal számunkra rokonszenvesebb volt, mint az angolszász országok marketing fókuszú szemlélete.

A változásra persze óriási szükség volt, a szabad piacgazdaságot meg kellett tapasztalnia a szakmának, és le kellett vonni a megfelelő tanulságokat. A szocialista tervgazdálkodás merev kereteit le kellett bontani. Emlékszem, az állami időkben gyógyszertárvezető voltam Kecskeméten, és vettem egy irodaszéket, mert az előző eltört. Jött is figyelmeztetés, hogy „Sanyikám, ezt engedélyeztetni kellett volna”. Teljes függőség volt, de ez a függőség egyben biztonságot is adott, az üzleti vállalkozás sikere nem volt szempont az akkori gyógyszertárvezetési gyakorlatban.

Ma arra kell nagyon vigyázni, hogy egyetlen munkatárs, egyetlen beosztott gyógyszerész se érezze kiszolgáltatottnak magát. Ha jól belegondolok, minden, amit tettünk annak idején a változás érdekében, ezt a célt szolgálta: a gyógyszertár legyen a kiszámítható, nyugodt egészségügyi pont a lakosság életében, ahol minden munkatárs jól érzi magát, és a tudása legjavát tudja adni a betegek gyógyulása érdekében. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor jó örökséget hagyunk a gyermekeinkre.