Dr. Hankó Zoltán eredetileg biológia-kémia szakos tanár szeretett volna lenni, ám az érettségi után mégis a budapesti Gyógyszerészkarra jelentkezett.  1985-ig szinte megállás nélkül tanult, akkor kapta kézhez a szakgyógyszerészi diplomáját.  Gyógyszerészként az első munkahelye – évfolyamtárs feleségével együtt – Nógrád megyében volt, ahonnan két év után a kerepestarcsai kórház gyógyszertárába kerültek. 1985-ben Néhány évvel később a kórház galenusi laboratóriumában vállalt munkát, majd a rendszerváltást követően szakfolyóiratok szerkesztőjeként dolgozott. Szinte minden gyógyszerészi szervezet munkájába bekapcsolódott, és privatizációs biztosként részt vett a budapesti patikaprivatizációban.

1992-ben feleségével és gyermekeivel jogelőd nélküli magángyógyszertárat alapítottak egy olyan településen, ahol addig nem volt patika. Ma is ez biztosítja a munkájához szükséges függetlenséget és egzisztenciális hátteret. A családi gyógyszertár társtulajdonosaként, gyógyszerészeti lapok szerkesztőjeként és a Magyar Gyógyszerészi Kamara elnökeként élte és éli meg jelenleg is a gyógyszerpiac változásait.

Meglátása szerint a gyógyszerészi munka feltételeit a politika sok vonatkozásban meghatározza, ugyanakkor a szakmának mindig van mozgástere, amivel viszont nem mindig él megfelelően. Amióta Hankó Zoltán a pályán van, a gyógyszerészetben már legalább négy rendszerváltás történt, holott felnőttként még egyetlen rendszerváltáshoz is nehéz igazodni. Több rendszerszintű változást a patikustársadalom már nem élne túl – véli. Viszont azt is vallja: mindenkinek szembe kellene néznie azokkal a régi és mai hibákkal, amelyek ódiumát a gyógyszerész társadalomnak viselnie kell.

„Az ’50-es évektől egészen a rendszerváltásig az állami rendszerben a patikus legfeljebb egy művezető jogkörével rendelkezett, önálló döntési joga alig volt. A rendszerváltás hozta meg a szabadságot, ez viszont évekig tartó szabályozatlansággal járt. Ekkortájt sok jó szándékú kezdeményezés volt, de olyan döntések is születtek, amelyek a deklarált és a megélt valóság közötti szakadékot folyamatosan mélyítették. Ennek a kezelésére a szakmának nem volt eszköze, pedig szükséges lett volna belenyúlni a rendszerbe. De ami 2006-ban történt, az politikai, szakmai és morális szempontból is megbocsáthatatlan: a nyers politikai és gazdasági érdek brutális módon írt felül minden szakmai és egzisztenciális szempontot. Ezt követően nagyon mélyről kezdtük el a visszakapaszkodást, és ez nem csak strukturális, gazdasági és szakmai szempontból igaz, mert a legnehezebben a bizalmi és a mentális sebeket lehet begyógyítani” –  vallja dr. Hankó Zoltán.

„Ha a Hungaropharma szempontjából tekintjük át az elmúlt évtizedeket, az 1990-es rendszerváltás egészen új helyzetet teremtett a cég életében. Eleve az, hogy a magángyógyszertárakat már közvetlenül is kiszolgálhatta, óriási előrelépést jelentett. Tény, hogy akkor a cég sokkal többet tett a magángyógyszerészet kialakulásáért, mint ami egy nagykereskedőtől elvárható lett volna. Egyfajta missziós feladatot látott el, és az új rendszernek is meghatározó szereplőjévé vált. A gyógyszertári központok privatizációja nagyon sok aggályt hozott a felszínre, ezért stratégiai fontosságú volt, hogy a cég magánosítása hogyan sikerül. Erről többször beszéltem szakmai és egyéb fórumokon is. Az egyik ilyen fellépésem után – 1998-at írtunk – jelzést kaptam, hogy a politikai vezetés tárgyalna a gyógyszerészek tulajdonosi szerepvállalásáról. Ez után kormányzati szinten született döntés, hogy a Hungaropharma többségi gyógyszerészi tulajdonba kerüljön. Emlékszem, a politika azzal a célkitűzéssel indította el a Hungaropharma privatizálását, hogy a cégnek a gyógyszerészi tulajdonú gyógyszertárak és a gyógyszerellátás stabilizálását is feladatául szabja. A privatizálás eredménye ismert: a kezdeményezés a gyógyszerész szervezetek és a gyógyszerészek közötti szánalmas marakodás áldozatává vált. Ennek a mai napig ható következményei vannak, és nem csak a gyógyszerellátás rendszerében, mert olyan törésvonalak váltak nyilvánvalóvá akkor, amelyek a máig megmaradtak.  A félresiklott privatizáció után volt még egy kísérlet, amikor pár százaléknyi tulajdont a gyógyszerészek is szereztek, de ez már szükségszerűen eredménytelen lett”– folytatja a Kamara elnöke.

„A liberalizáció után megint új helyzet adódott, amihez a patikusok egy része és a Hungaropharma mint a piac meghatározó szereplője is igyekezett igazodni. A cég akkori vezetőjével nyílt konfliktusba kerültem, majd minden kapcsolatunk megszakadt. Az új cégvezetéssel éveken át szinte semmilyen szakmapolitikai kapcsolatom nem volt. Az áttörést  egy olyan felméréshez kötöm, amikor a vállalat az érdekkörébe tartozó gyógyszertárak vezetőitől megkérdezte, szeretnének-e tulajdonossá válni. Az eredményről, amelyben elsöprő fölényben voltak az igenek, Feller Antal, a Hungaropharma vezérigazgatója elsők között tájékoztatott. Ezt nagyon korrekt lépésnek tartottam. Örülök, hogy ennek ismeretében 2017-re meglépték azt, amivel a többi lánctulajdonos a mai napig adósa a gyógyszerészeknek. Ez adta az elvi alapját annak, hogy több témában újra elkezdtünk közösen gondolkodni a jövőről. Természetesen ma is vannak érdekkonfliktusok a Hungaropharma és gyógyszertárak, a cég és a Kamara között, de az nem kérdés, hogy mindannyian elkötelezettek vagyunk abban, hogy a patikapiac nemzeti és gyógyszerészi érdekkörben maradjon. Ahhoz, hogy a korábban kialakult bizalmi válságot minden szinten kölcsönösen fel tudjuk oldani, a lehetőség ma már adott, és együtt jó irányba indultunk el.”