1990 májusában tette be először a lábát a Parlament épületébe. Szentistvánról, a Borsod megyei 19/75-ös gyógyszertárból érkezett a fővárosba, elszántan arra, hogy megteremtse a gyógyszerészet és az érdekképviselet alapjait. Egy számára idegen világba hozta be a sajátját, és ott szövetségesekre talált.    

„Minden településen nagy volt a mozgolódás már 1989 előtt. Habár még nem tudtuk, mit hoz a jövő, lassan készültünk a rendszerváltásra. Féltünk az egyenruhásoktól. Amikor nem sokkal később beléptem a Parlamentbe, hatalmas élmény volt, hogy a parlamenti őrök tisztelegtek nekünk. Ez a tisztelgés, ami az első szabad választások képviselőinek szólt, az előjele volt annak a változásnak, ami a patikák életét is alapjaiban átrendezte. A Szociális Bizottság tagjaként szakmai feladatok vártak rám: az orvosi kamarai, a gyógyszerészi kamarai és  – a legfontosabb – a patikai törvény kidolgozása. A mai generáció már beleszületett a mostani helyzetbe, de annak idején óriási változást jelentett ez a szabályozás. Állami gyógyszertári központok voltak, a patikusok havonta fix fizetést kaptak, egyszeri fix szállítás volt, rengeteg hiánycikk és megannyi anomália.

Pontosan láttuk, hogy a világ más részein ez hogyan működik, és minőségi ellátást szerettünk volna itthon is – a magunk, de leginkább a betegek érdekében. Ez volt a nagykereskedő érdeke is. Akkor kerültem kapcsolatba a Hungaropharmával. A patikákhoz való hozzáállásukat nem lehetett a véletlenre bízni. Az akkori igazgató, dr. Lantosi István, kiváló ember volt, és rengeteget segített, remek ötleteket adott. Még két munkatársát, Burgetti Lászlót és Rakonczi Istvánt is rendszeresen behívta a tárgyalásokra. Sok minden eldőlt ezeken a találkozókon. Ma is vallom, hogy a Hungaropharma ebben az időben nyerte el a legtöbb gyógyszerész szimpátiáját, hiszen ha az első benyomás jó és a gyógyszerészek kapnak egy biztos támaszt, ritkán akarnak változtatni.

A patikatörvény kidolgozása nem kis feladat volt, hiszen nem volt magyar mintánk. Kiváló kapcsolatban álltunk az olasz Kamarával, tőlük tudtuk, hogy milyen csapdákat érdemes elkerülni. Igyekeztek megóvni bennünket azoktól a hibáktól, amiket ők elkövettek a törvényalkotás során. A parlamentben volt három gyógyszerész társam: Barcza Imre, Pokorny Endre és Pongrácz József, akikkel szorosan együtt dolgoztunk. Konstruktív volt mindenki, függetlenül attól, hogy kormánypárti vagy ellenzéki képviselő volt. Mondhatom, hogy szinte családias hangulatban folyt a vita, mert a bizottsági társaim is érezték, hogy nem politikáról van szó, hanem a szakmáról. Végül ellenszavazat nélkül, az akkori ciklus utolsó napján, utolsó törvényként fogadták el az 1994. évi LIV. számú patikatörvényt.

Aztán véget ért ez a munka, és visszatértem az én világomba, Szentistvánba. Sikerült jó törvényt alkotnunk, amit akkor tapasztaltam meg igazán, amikor ismét aktív gyógyszerészként dolgoztam. Ma is patikus vagyok. Ez az életem.”