1941. július 22-én született, édesapja a Dunántúlon igazgatta az Eszterházy birtokot. Magyarkeszin, egy nagy kúriában élt a család 1945 áprilisáig, a földosztásig, amikor is vége szakadt a korábbi életnek. Szabó Sándor tisztán emlékszik erre az évre, amely meghatározta sorsa, karrierje alakulását. „Kaptunk három vagont, hozhattunk egy lovat, egy tehenet, húsz csirkét, és Budaörsre szállítottak bennünket, ahol egy kitelepített sváb házába költöztettek. Még meleg volt a tűzhely, amikor beléptünk...”

Hárman voltak fiútestvérek; fiatalabb bátyja 1956 után hagyta el az országot, egy szalmaszállal úszta át a Fertő-tavat, azóta külföldön él; másik testvére irodalomtörténész lett. Sándort a Pannonhalmi Szent Benedek-rendi Gimnáziumba íratták a szülei. Orvosnak készült, de Pannonhalmáról, ilyen családi háttérrel nehéz helyzetben volt az, aki bölcsészkarra vagy orvosnak akart jelentkezni az ’50-es években, mert félő volt, nehogy olyan nézeteket terjesszen, amelyek ellentétesek a hatalom ideológiájával. „Orvoskarra jelentkeztem, és amikor harmadjára is elutasítottak, akkor az én nagybeteg anyám, a kerekesszékében, bevitette magát az Egészségügyi Minisztériumba. Ott valakinek elmondta, hogy neki már csak ez a fia van, akiről gondoskodnia kell, s mivel kitűnően tanult mindig, nem érti, miért nem veszik fel az egyetemre. Nem tudom, kivel találkozott, aki együtt érzett vele. Azt tanácsolták, hogy fellebbezzek, átirányítanak a gyógyszerészkarra, s fél év után átjelentkezhetek az orvosira. Így kerültem a Semmelweis Egyetemre 1961-ben, s végül maradtam a gyógyszerészkaron.”

Az egyetemi tanulmányok után a gyógyszeriparba került: az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár Nemzeti Vállalatnál (EGYT, a mai Egis gyógyszergyár – a szerk.) lett kísérleti üzemvezető, később a Gyógyszerismertető Osztály, majd az Orvosi Főosztály vezetője, amikor egy újabb fordulat kinyitotta előtte a világot. „1980-ban hívtak a Medimpexbe, Varga Edit vezérigazgató pedig a Kőbányai Gyógyszeráru Gyárba (a mai Richter Gedeon gyógyszergyár – a szerk.), hogy vegyem át az ottani Klinikai Osztályt. Nagyon szerettem utazni, így a Medimpexet választottam. A külföldről behozott gyógyszerek kereskedelmével foglakozó cégnek 45 országban volt kirendeltsége. Legnagyobb partnerünk a Szovjetunió volt, az egész ország gyógyszerigényének a 60%-át mi szállítottuk – nem véletlen, hogy a cégnél töltött 8 évem alatt 48-szor voltam Moszkvában.” Szabó Sándor összesen 72 országban járt, bekerült az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetébe (UNIDO), ahol azt mérték fel, hogy milyen lehetőségei vannak a vakcinagyártásnak Afrikában. Volt tehát tapasztalata bőven, amikor eljött a rendszerváltás, és őt, mint a gyógyszeriparból érkező szakembert, 1990-ben a Magyar Gyógyszerészi Kamara elnökévé választották.

Nyolc évig töltötte be az MGYK elnöki tisztét egy izgalmas időszakban, amikor a gyógyszerészek élete, munkája gyökeresen megváltozott, és mindent az alapoktól kellett kezdeni. „Volt nekünk patikatörvényünk 1948-ban, csakhogy az 1950-es államosítás mindent felülírt, innen kellett felvenni a fonalat. Antall József miniszterelnök 1990-ben, nem sokkal a választások után összehívta a gyógyszerésztársadalmat, és arra biztatott bennünket, hogy alkossuk meg a saját törvényeinket. Többnapos üléseink voltak, egyeztettünk az államtitkárokkal, a Parlament Egészségügyi Bizottságával, és elkészültünk a kamarai törvényekkel. Pesti Feriék közben megírták a patikatörvényeket.”

A megyei Gyógyszertári Központok féltek a legjobban a rendszerváltástól, mert látták, hogy nem tudják megőrizni a munkájukat abban a formában, ahogyan addig működtek. „A mai napig hálás vagyok a Hungaropharmának, mert akkor, abban a kritikus időszakban megelőlegezte a patikáknak a teljes raktárkészletet. Egyébként a patikusok ki sem tudták volna fizetni. Lantosi István, a Hungaropharma vezérigazgatója nagyon rendes ember volt, neki köszönhetjük a székházunkat is a Dózsa György út 86. szám alatt. Amikor kellett, meghitelezte azt az összeget, amiért meg tudtuk venni a Kamara irodáját, amely most is ebben a házban működik.”

Szintén Szabó Sándor nevéhez fűződik a gyógyszerészek jogosultsága a foglalkozásdoktori címhez, amelyről 2008-ban született kormányzati döntés. „Büszkék voltak a címre, hiszen nem érezték igazságosnak, hogy öt év egyetemi képzés után nekik nem jár dr. előtag. Legelőször egy 93 éves gyógyszerésznőnek adtuk át a doktori címet igazoló diplomát az összes dékán jelenlétében, a Parlamentben. Amikor az idős kolléganőre ránéztem, lepergett előttem, hogy honnan indultunk. Édesanyám kerekesszékétől az országos elismertségig hosszú volt az út.”