1956 a mi életünkben is nagy változást hozott. A legidősebb bátyám, Ferenc, aki részt vett mindenféle szervezkedésben, ’56 novemberében – mint később mesélték, csak anyám tudott róla – elhagyta az országot. Egy-két évig alig tudtak róla valamit. Ausztriában egy táborban várta, hogy tovább mehessen. Végül Kanadában kötött ki. Haza nem jöhetett, de olykor hírt kaptunk tőle. Abban a kis, zárt közösségben, ahol éltünk, nem nagyon maradhattunk, így nehezen, de elcseréltük a kis házat, és Zugló egy hasonló részére költöztünk, az akkori Martos Flóra utcába, ami ma a Bolgárkertész utca. Az egyik bátyám ekkor már dolgozott, a kisebbik egy vendéglátós iskolában tanult, pincér akart lenni. Később Budapesten egy vendéglőben helyezkedett el.

Az általánost a kerületben kezdtem el. Bár, mint mondják, nem volt rossz eszem, az iskolát nem nagyon szerettem, meg talán így, egy „disszidens” testvér mellett sok esélyem nem is volt egy rendes gimnáziumra. A nyolc általános elvégzése után egy ideig én is a vendéglátásban dolgoztam, de szerettem volna valami többet. Aztán lehetőségem nyílt arra, hogy a munka mellett elvégezzek egy gyors- és gépíró iskolát. Titkos vágyam volt, hogy egyszer titkárnő legyek. Kényelmesebb munkának tűnt, és láttam, hogy az irodában dolgozó nők mindig csinosan öltözködnek. Nagy szerencsém, hogy egy ismerősöm, aki sokat járt abban az időben a vendéglőbe, segített, hogy gépíróként elhelyezkedhessek. A Gyógyáruértékesítő Vállalathoz kerültem, gyógyszereket szállítottunk a megyei központokba.

Kezdetben apróbb munkákat bíztak rám: leveleket kézbesítettem a különféle osztályok között. Mindig volt valami feladat. Fiatal voltam, és úgy gondolom, elég csinos is, ráadásul nagyon meg akartam felelni. Elég hamar „feljebb léptem”, és egy kisfőnök mellett a gépírás lett a feladatom. Megszerettek, és a pénzre sem panaszkodhattam: volt annyi, amiből ha haza is adtam, maradt még mozira, és olykor-olykor más szórakozásra is. Néha még táncolni is elmentünk a barátnőimmel.

Édesapám már jóval korábban, édesanyám ez idő tájt halt meg. Ferenc bátyámat a temetésére hazaengedték. Ferenccel egy új világ nyílt meg előttem, s úgy éreztem, nincs maradásom, a bátyám után akartam menni. Nem volt könnyű, hogy kiengedjenek hozzá, még a BM-be is behívtak, de végül kaptam egy kéthetes látogatói vízumot.

Itt kezdődött el az én új életem. Tudtam, hogy senkinek sem beszélhetek róla, de úgy készültem, hogy vissza már nem jövök. Egy-két fényképet, meg anyám jegygyűrűjét vittem magammal, mást nem mertem, féltem, hogy lebukok.

1973 augusztusában hagytam el az országot. Magam is – ahogy akkor hívtak minket – disszidens lettem. Azóta is Kanadában élek, férjhez mentem egy „ötvenhatos” magyar férfihez. Két gyermekünk született. Fontosnak tartottuk, hogy magyarul is megtanuljanak, de az unokák már csak keveset értenek a mi anyanyelvünkből. Valamikor a kilencvenes években hazajöttünk a férjemmel és a két gyerekkel, hogy megmutassuk nekik, hol születtünk, hol éltünk. Így visszagondolva sok mindenre, azt hiszem, az akkori huszonéves lány jól döntött.

Ismerős történet, sokaknak van ilyen vagy ehhez hasonló családi története.

Hogy így alakult-e Grastyán Zsuzsa élete? Talán. De történhetett másként is. Az egyetlen hiteles dokumentum a bejelentés, amelyben a vállalat tájékoztatta a rendőrséget arról, hogy a fiatal lány nem tért vissza a kéthetes szabadsága után. Próbáltuk megtalálni Kanadában, az USA-ban, hogy elmesélje, miért ment el, és azóta mi történt vele. Nem sikerült, így maradt a képzeletbeli interjú. Akár így is történhetett...

Írta: Marton Éva