Prof. Dr. Vincze Zoltán Aszódról származik. Édesanyja védőnő volt, édesapja főjegyző. Érettségi után a testnevelési főiskolára jelentkezett, de nem vették fel. Mivel más lehetősége nem volt egy kis faluban, első munkahelye a helyi TÜZÉP lett. „Ekkor a helyi patikus mondta apámnak, hogy ha már így alakult, inkább menjek hozzá dolgozni” – mesél a kezdetekről Vincze Zoltán, aki szerette, hogy rend, tisztaság és precizitás veszi körül. Az anyagismeretet alaposan megtanulta az aszódi patikában töltött egy év alatt, és végleg megszerette a gyógyszerészetet.

„1966-ban végeztem a budapesti gyógyszerészkaron, s az akkori gyakorlat szerint az egyetemi folyosóra kitett lista alapján kijelöltem azt a három gyógyszertárat, ahová friss diplomásként a legszívesebben mentem volna dolgozni. Tekintve, hogy a menyasszonyom budapesti lány volt, első helyen Budapestet jelöltem meg, másodikként a szülőfalumat, Aszódot, harmadikként pedig egy számomra ismeretlen települést, Tápiószecsőt. Magam sem tudom, hogy miért, talán maga a név tetszett” – emlékszik vissza pályája első hónapjaira a professzor. „Persze, hogy oda küldtek. A szolgálati lakásom egyetlen használható szobájában volt egy vaságy és egy ajtó nélküli szekrény, semmi más.”

„Elhatároztam, hogy szépen, szisztematikusan rendet és rendszert csinálunk a tápiószecsői patikában az asszisztensekkel. Még két évtized sem telt el az államosítás óta. Bárhová kerülök, szokásom mindent alaposan felmérni a padlástól a pincéig – sosem lehet tudni, milyen kincsekre bukkan az ember. Ezt tettem akkor is. Ahogy a padláson mászkáltam, hirtelen beszakadt alattam a gerenda, s a lábam alatt ott volt egy hatalmas zsák, és benne rengeteg gyógyszer. A régi tulajdonos ide rejtette a gyógyszereit, azt remélve, hogy később hasznosítani tudja. Volt itt minden, amit a háború előtt használtak: császári és királyi címkékkel ellátott gyógyszeres üvegcsék, hiánycikknek számító tabletták, persze már mindegyik lejárt, meg kellett semmisíteni őket. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy itt, az én ideiglenes otthonomul szolgáló lakásban alig néhány éve egy család élt, a patikának a valamikori tulajdonosai, akikkel ki tudja, mi történt, akiket megfosztottak mindenüktől. Utólag visszagondolva, azt hiszem, akkor éreztem meg először a saját szakmám mélységeit, a felelősségét, a történelem súlyát...”

A budapesti állásra sem kellett sokáig várnia. Vincze Zoltánt a ’66-os tavasz már a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Egyetemi Gyógyszertárában találta. „Attól a pillanattól kezdve kapcsolatban voltam a Hungaropharmával, pontosabban annak jogelődjével, amikor az egyetemen végeztem. A GYÓGYÉRT-re úgy emlékszem, hogy mindig megértő volt a partnereivel, és megértő volt a késve fizetőkkel – leginkább a kórházakkal – szemben. A kórházak már a ’70-es években eladósodtak – nem ilyen mértékben persze, mint ahogy manapság. Jóval később, amikor a Fővárosi Tanács Gyógyszertári Központjából alakult Pharmafontanának az igazgatója lettem, habár konkurensek voltunk, a kölcsönös tisztelet okán kiválóan tudtunk együttműködni.

Vincze professzor több tekintélyes hazai és nemzetközi szervezet elnökeként, főtitkáraként, vezetőjeként képviselte a szakmát a pályafutása során, amelyért a legmagasabb elismerésekben részesült. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, gondolkodás nélkül válaszolja: a gyermekeire, a családjára. „A fiam, a lányom nagyon tehetséges, tisztességes emberek, az unokáimban szintén sok örömöm van. Egyébiránt büszke vagyok arra, amit az egyetemen elértem, hogy ellenszavazat nélkül lettem dékán. És nem tagadom, arra is, hogy Magyarországon én vezettem be a farmaökonómiát, és képviseltem azt a kutatásban. Ennek a kutatási területnek óriási jelentősége van az egész világon, eredményeink, problémafelvetéseink egyre aktuálisabbá válnak a 21. században.”

Pályakezdő gyógyszerészként nem álmodott ilyen karrierről. Visszatekintve a szakmájára, egyetlen téma van, ami érzékenyen érinti még ma is. „A kamara első elnökeként (az 1989-ben alakult Magyar Gyógyszerészi Kamara első elnöke Vincze Zoltán volt, 1989–1990 – a szerk.) felmérettem, hány olyan aktív gyógyszerész van az országban, akinek a háború után államosították a patikáját. Összesen 16-an voltak. Nekik nyugodtan vissza lehetett volna adni a gyógyszertárukat. Antall József miniszterelnök úr azonban nem támogatta ezt az elképzelést – talán attól félt, hogy ezzel olyan precedenst teremt, amit később képtelen lesz kezelni a magyar gazdaság. Más országokban megoldották ezt a kérdést, volt reprivatizáció, és ez jót tett az emberek igazságérzetének.”